Amiről nem beszélünk:

_____

Vannak az életben olyan nehézségek, amelyek csak idővel válnak láthatóvá, ilyen a menstruációs szegénység is. Mert adott társadalmi rétegeket érint, mert változik a világ, a megítélés, a narratíva. Bár abban biztosak lehetünk, hogy a nők anyagi helyzettől függetlenül is menstruálnak, és ez egy természetes biológiai folyamat, mégis amikor szegénységgel párosul, a szokásosnál is láthatatlanabb.

Zalakomárt egy hosszú főút választja ketté. A falu négy kilométerre fekszik Zalakarostól, harminckettőre Keszthelytől. Egyik végében köszörűs cigányok, a másik végében beás cigányok élnek, akik nem nagyon állnak szóba egymással. A középpontot a Magyar Máltai Szeretetszolgálat egy régi parasztházból átalakított Jelenlét Pontja biztosítja.

Érkezésünkkor már zakatol a ház melletti épület rongyvágó gépeinek hangja, a konyhában fő az ebéd, zajlik az élet. Bemutatkozunk egymásnak a ránk váró asszonyokkal, külön vonulunk a fényfüzérrel, mintás szőnyegekkel beterített pajtába, és tudom, nem lesz könnyű a beszélgetés. Heni, Móni és Zsuzsa leülnek egymás mellé, egyikük sem több negyvennél, de ha összeszámoljuk, összesen nyolc gyermeket szültek, egyikük kétszeres nagymama is.

Érzem rajtuk a kedvességet, de az értetlenséget is, mit akarok ezzel a menstruációval? Erről nem szokás beszélni.

Havi bajok

Menstruációs szegénységnek azt a jelenséget nevezzük, amikor a nőknek nem állnak rendelkezésükre azok a higiéniai feltételek és/vagy körülmények, amelyek segítségével a megszokott módon és körülmények között tölthetik a havi vérzés napjait. Míg sokak számára természetes, hogy havi rendszerességgel különböző típusú, kialakítású, méretű és márkájú betétet, tampont, intim higiéniai termékeket vásárolnak, a magyar nők minimum tíz százalékának nem ez a valósága.

Ha választani kéne egy csomag betét vagy ebédnek való között, nem kérdés, hogy melyiket választja az a nő, aki hó végére éppen kijön a pénzéből.

Horváth Henrietta harmincéves, két lány édesanya, a Jelenlét Pont szociális segítője. Ő az, aki mindenkit ismer a faluban, akinek mindenkihez van egy kedves szava, jókedvű természete biztonságos burkot von a többi nő köré.

„Tizenhat évesen szültem először, én annak idején még az idősebb lányoktól kérdeztem meg mindent ezekről a dolgokról, a lányaim már szerencsére tőlem – meséli. – Az anyukám lánykorában minden hónapban kimaradt az iskolából pár napra, mert nem tudta neki a mama megoldani, hogy mindig legyen elég vatta.”

Ez sok helyen még ma is aktuális probléma, ami a serdülő lányok esetén azt jelenti, hogy tanévenként akár ötven napot is kimaradnak az iskolából. Bár itt a helyi boltban még egész jó a választék, de az ötven kilométerrel odébb fekvő Oltárcon a legolcsóbb szalvéta csomagja is 980 forint, ráadásul ezekben a boltokban korlátozott a kínálat is, nincsenek a polcon az olcsóbb, saját márkás tisztasági betétek.

Nem szólva az ország zsákfalvaiban cirkáló, furgonokból árusító „mozgó boltok” árairól, amelyek háromszoros szorzóval dolgoznak, és nem ritka, hogy autó vagy gyér buszjárat híján csupán ez a lehetőség marad a lakosoknak.

„Csak a tisztasági dolgokra elmegy harmincezer forint havonta! Mi négy-öt csomaggal kell, hogy vegyünk betétet, és a tizenhat darabos legolcsóbb is 1200 forint! – mondja a harmincöt éves Bogdán Mónika, aki három lányt nevel.

„Tizenhárom éves voltam, és pont egy iskolai napon betegedtem meg. Elkezdtem sírni, mert nem tudtam róla sok mindent. Egy osztálytársam nyugtatott, hogy ne féljek, mert nagylány lettem, ez természetes dolog. Hazamentem, elmondtam anyukámnak, elment a boltba betétért, megtanította, hogy mostantól minden hónapban ez lesz. A nagymamámék még ennyit sem meséltek erről, akkoriban vattát, rongyokat tettek oda. Ezeket a napokat mindenki magában tudta, ilyet nem lehet reklámozni.”

Arról érdeklődöm, hogy a napszámos munkák során hogyan lehet kivitelezni egy betétcserét a földeken. „Eprezés vagy palántázás idején elmegyünk egy jó darabig, aztán megoldjuk egy bokorban, ha nem akarjuk, hogy átázzunk – érkezik a válasz. – Gondolj bele, férfiakkal dolgozunk!” „Volt, hogy beszóltak?” – kérdezem. „Azt merjék!” – kiáltják egyszerre! Móni felnevet: „A férjem úgy mondja, a nők ilyenkor a legundorítóbbak!” Bogdánné Bodán Zsuzsi rákontráz, az ő férje utálatosnak nevezi ezeken a napokon.

„Nem beszélünk a megbetegedésről” – folytatja erős, de félénk hangján, és megtudom, a cigányasszonyok hagyományosan így hívják ezeket a napokat, és abban egyetértünk, hogy erről a biológiai folyamatról nem mi, nők tehetünk. Zsuzsi tízévesen menstruált először, és náluk nincs a házban vécé, fürdőhelyiség, ezt láthatóan szégyelli is a negyvenéves háromszoros édesanya, kétszeres nagymama. Tisztálkodáshoz rendszeresen vizet melegít a sparhelten, azt egy lavórba átönti, és afölött mosdik a meleg szobában.

„Ezeken a napokon még jobban figyelek, hogy többször is mosakodjak. Volt nekünk egy nagy kádunk is a szobában, abba öntöttük a forró vizet. De hát mit csináljunk? Régen jóformán senkinek nem volt fürdőszobája, aztán mégis tisztálkodtak. A mamám, amikor megbetegedett, rongyokat használt, széttépték a pamutos huzatokat, aztán használat után kidobták. Hallottunk olyanról, aki újságpapírt, papírzsebkendőt használ, mert nincs pénze másra” – részletezi Zsuzsi, és nyilvánvaló, hogy az ilyen esetekben fennáll az egészségügyi kockázat is.

A teljes cikket keresd a Marie Claire 2025/3-as lapszámában!

Fotó: Mózes Anita