„Két évvel ezelőtt, amikor súlyos alkoholistaként bekerültem ebbe az intézménybe, nem hittem a változásban. Sok bajt csináltam magamnak, a családomnak... Nyolc hónapja jó úton vagyok, tisztán tudok kiállni a gyerekeim elé. Olyan, mintha egy mesében lennék” – mondja Zsolt derűsen. Hosszan beszélgetünk, jó társalgó, a szavaiból hála árad azok felé, akik kisegítették a mély gödörből, és elvezették a hithez is.

Silvia Scatragli a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Miklós utcai Integrált Hajléktalanellátó Központjának szociális munkása és a Fokoláre Mozgalom elkötelezett tagja. „Ha ő nincs, én már nem is élek – mondja róla Zsolt. – Tőle mindig kaptam a jó instrukciókat. Kezdetben úgy működött, hogy csak addig érdekelt, amíg ki nem jöttem az ajtón, de nyolc hónapja már máshogy van. Mindig hallom a hangját, ahogy kérdezi: Zsolt, mit beszéltünk meg?”

Nyolc hónapja nem iszik, azóta határozott tervei vannak arra, hogyan szeretne élni, amikor kikerül az intézményből lakásba. Átgondolt tervek: munka, tanulás, család, lelki élet, közösség...

Alig múlt tizennyolc, amikor megházasodott. Három gyermeke született, külföldön dolgozott jó pénzért, szép lakást vettek, s ebből a kapcsolatokban és anyagiakban is gazdag életből került az alkohol rabságába, majd az utcára. Mindent újra fel kell építeni, tisztában van ezzel, átgondolta, és él benne a remény, hogy sikerülni fog.

„Amikor bekerültem a szállóra, ittam, de arra vigyáztam, hogy ne négykézláb jöjjek be, akkor be sem engedtek volna. Itt mindig mondták, hogy próbáljak jó úton járni, normális életet élni, de nem hatott meg. Meghallgattam, mert nem vagyok udvariatlan, de amint véget ért a beszéd, az első utam a dohányboltba vezetett, és nem Traubisodát vettem. Nem volt egyszerű ez az út, egyedül nem tudtam volna végigmenni rajta. Lehetőségem sem volt rá, mert fejben nem tartottam ott, hogy belevágjak” – tekint vissza.

Szociális munkása hozzáteszi: „Zsolttal nem volt nehéz. Tudtam, hogy küzd az alkohollal, de nyitott személyiség, és hallgatott ránk. El tudta raktározni a jó tanácsokat, jó gyakorlatokat, és a megfelelő pillanatban elővette.

” Hozzáteszi, hogy kanyargós az út, türelem kell hozzá, meg kell várni a jó pillanatot. A segítő kapcsolat alapja az együttműködés.

Ha nem születik meg a bizalom, akkor nehéz együtt dolgozni, de ha megvan a nyitottság, az elfogadás, akkor működik."

Már a szállón élt Szabó Zsolt, amikor a munkahelyén rosszul lett, és a Máltai Szeretetszolgálat Batthyány téri lábadozójába került, huszonnégy órás orvosi felügyelettel. Akkor még ivott, de ott csak teát és üdítőt kapott, s tudta, hogy ez a saját érdekében történik. Amikor kijött, szüksége volt még egy lökésre, ezért segítője – aki ezen a kompetenciáján kívül eső területen tanáccsal tudott segíteni – adott neki egy telefonszámot, ő pedig rögtön fel is hívta az Anonim Alkoholisták klubjának nyolcadik kerületi csoportját, és elment az alkalmaikra.

Silvia Scatragli örül a fejleményeknek, ám szerényen csak egy kis részt érez belőlük a magáénak: „Részemről annyit volt a teendő, hogy rá kellett hangolódnom. Abban hiszek, hogy útitársak vagyunk, sem többet, sem kevesebbet nem tudunk tenni. Nem belőlem jön a megoldás, hanem ő maga fogja látni, merre lépjen tovább.” A segítő addig tudja támogatni a rászoruló embert, amíg jó irányba haladnak együtt. Meg kell tanulni visszalépni is. „Mi drukkolunk, támogatjuk mindenben, de saját magáért teszi, amit tesz. Ez a legszebb benne: én csak szempontokat adok a változáshoz” – fogalmazza meg a segítő-segített kapcsolat dinamikáját.

„Fontos felvenni a másik ritmusát. Láttam, hogy igazán keresi a megoldást. Láttam azt is, amikor ivott, de tudtam, hogy küzd. Nem lehúzni kell ilyenkor a másikat még jobban, hanem kitalálni, hogyan tovább. Biztattuk, hogy járjon munkába, előtakarékoskodjon, mert különben nem fog tudni albérletbe kerülni.  Álmodni is kell, de fontos a földön járni, tervezni. Nagyon szép, amikor már látszik, hogy belül elkezd valami máshogy működni benne. Utána már én sem kellek, Zsolt tudja, merre van a következő lépés.”

Segítője más erőket is mozgatott, hála annak a nagyon mély lelkiségnek, amely áthatja az életét.  Hite, az emberi, testvéri kapcsolatokban való jártassága csendben meghúzódva ott van minden gesztusa mögött, és Zsolt megérezte ezt, vonzódni kezdett a lelki dolgok felé, Isten felé. „Pedig amikor bekerültem ide, olyan pogány voltam, az Isten bocsásson meg nekem ezért, hogy nem érdekelt más, mint az alkohol, a botrány, a balhék. Most úgy érzem, megtaláltam a helyem. Nagyon gyorsan történnek az események, csak a fejemet forgatom.

Aztán megbeszélem magammal, hogy nyugi, jó helyen vagy, ez nem a kocsma. Mennyivel helyesebben áll a kezemben egy Biblia!”

– jelenti ki örömmel.

A hajléktalanszálló nem ideális hely, de esténként itt szót lehet váltani másokkal. Kiköltözés előtt jó felépíteni a kapcsolatot a külvilággal. Szociális munkása azt tudta adni, ami közel áll hozzá, elhívta a saját közösségének nyitott alkalmaira, és ajánlotta neki, hogy keddenként menjen el a Molnár utcába, a Café Francesco programjaira. „Úgy érzem, helyem van ott. Családias  a környezet, meg lehet beszélni a problémákat. Támaszt kaptam ott is” – meséli.

Azelőtt több mint öt évig dolgozott külföldön, főleg Hollandiában, jól keresett, a felesége is dolgozott, szép lakást tudtak venni. Az ivás azonban megtette a hatását, a család szétesett, a munka még egy darabig megmaradt. Egy világ omlott össze benne, amikor orvosi tanácsra nem mehetett többet külföldre dolgozni. Az új élet reményének fontos szereplője lett viszont a budapesti  munkaadója – egy építőipari cégnél dolgozik vasbetonszerelőként –, aki bízott benne, biztatta, és amikor már fél éve nem ivott, lakást ajánlott neki, ahová kikerülhet a szállóról, csak a rezsit kell fizetnie. Az új élet lehetősége magával ragadta a hajléktalan férfit, aki saját bevallása szerint amúgy is munkamániás. És itt még nem volt vége: ez a „jó főnök, aki talpig úriember” – akivel  személyes kapcsolata van, amióta nem iszik, többször meghívta a családjához vacsorára –  javasolta neki azt is, hogy tanuljon tovább, tegyen mestervizsgát. „Úgy meglepődtem, majd leestem a székről. Mit ne mondjak, jólesett” – kommentálja a történetet.

Három nagykorú gyermeke az ország három különböző pontján él, vannak unokái is, a legkisebb hároméves. Azt hitte, nem fognak törődni vele azok után, ahogy élt, de éppen ellenkezőleg, akkor foglalkoztak vele a legtöbbet, amikor nagyon mélyen volt. Most már boldog mindenki, hogy sikerült kikerülni ebből a helyzetből, ő pedig hálás, hogy nem hagyták magára.

Sosem szabad feladni – hangsúlyozza. Ránéz a kis unokájára, és arra gondol, szeretné látni, hogy továbbtanul, férjhez megy.

 

Sok mindenről kérdezem, ő a legszívesebben a máltás munkatársakról, az ottani élményeiről mesél. Pedig egy hajléktalanszállóról általában nem ez jut az ember eszébe, neki mégis annyira kedves hely, hogy szeretne visszajárni az imádságokra, a szertartásokra, beszélgetni. Az élete ott fordult jó irányba, ott kapott bátorítást, reményt.

„Silviánál mindig úgy történtek  a beszélgetések, hogy atomtöltettel, pozitív hozzállással jöttem ki az irodából. Nagyon hálás vagyok neki ezért az energiabombáért. Sosem követelőzött, mindig megkért. Kérdezte, akarok-e együttműködni vele, mondtam, persze. Az első két alkalommal ez hazugság volt, mert amint kijöttem, egyből mentem az alkohol után. De nemcsak neki, hanem az intézmény minden dolgozójának köszönetet kell mondanom, mert nagyon odaadóak. Nem mondják soha, hogy valamire nincs megoldás. Csak együtt kell működni velük. Ha valaki nem működik együtt, akkor megette a fene. Én mindig szeretettel fogok gondolni az intézményre, Silviára, Ozsváth Tímeára, Fülep Dánielre, akinek a hitet köszönhetem, azt, hogy megismertem Istent. Ők hárman a szívem legmagasabb polcán vannak, ez nem is fog változni.”

Olykor elkapja a hév, hogy jó lenne meginni egy sört, de elhessegeti magától az ördögöt: ha már eddig működött, akkor nem szabad feladni – mondja. Bízik benne, hogy más is erőt tud meríteni a történetéből: „Ami velem történt, azt senkinek nem kívánom, de azt igen, hogy aki benne van, az ilyen gyorsan ki tudjon jönni. Érdemes megdolgozni érte. Most már csak a hit, a becsületes élet inspirál. Nem szabad elfelejteni a múltat, hogy még egyszer ne történhessen meg. Minden rosszból ki lehet meríteni a jót.”

Fotó: Merényi Zita

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. április 13–20-i ünnepi számában jelent meg.