Mintegy ötvenen vettek részt a városi forgatagtól távol eső, budai hegyek ölésében megbújó kápolnában és az épületet övező kis réten tartott lelkigyakorlaton: szociális munkások, önkéntesek és több mint harminc hajléktalan ember, akik közül a legtöbben valamelyik máltai intézmény lakói, de vannak köztük utcán élők és olyanok is, akik már önálló életet kezdtek. A legtöbben a Máltai Szeretetszolgálat Közép-magyarországi Régiójának hajléktalanszállóiról érkeztek, ahol egész évben lelki programokon vehetnek részt. Vannak első táborozók, de sokan régi motorosok, visszajárnak, egész évben várják ezt a lelki feltöltődést.

Mint Rose – csak így nevezi magát, többet nem árul el magáról –, aki 2018 óta minden alkalommal eljön, és ahogy mondja, ez a tábor az élete. A világjárvány alatt annyira várta a lelkigyakorlatot, hogy nem hallotta meg a hírt: elmarad a tábor.

Kiment reggel a kápolnához, felállította a sátrát, leült a fájához, és sírdogált, felidézve a szép emlékeket.

Elmesélte, hogy készült is ebből egy színdarab – a Szarvas Gábor utcai máltai központban működő Csala Zsuzsa Színjátszókörrel, ahol mindenki a saját életéből hozza a témát –, amelyben azonban a fa alatt nem sírt, hanem táncolt. Mindent ennek a tábornak köszönhet, meséli, megváltozott az élete: időszakos hajléktalansága idején került ide, és azóta ismét dolgozik, megbecsült és megbízható máltás munkatársként. 

Somogyvári Fanni, az önkéntes koordinátorok vezetője elmondta, hogy az idei téma a hit, a szeretet, a remény volt, ebben a sorrendben, a kiscsoportos beszélgetések is erre épültek. A tábor különleges alkalma az utolsó napon a „színes est”, amelyre lehet énekkel, tánccal, verssel készülni, csoportokban és egyénileg is. Idén is sok nevetés, nagy táncolás kísérte az alkalmat. Az egyik csoport különleges dologgal készült, gyertyákat hoztak, amelyeket tovább lehetett adni, és közben elmondani, miért hálás valaki a másiknak. Sorban adták egymásnak a sötét kápolnában a világító gyertyákat, nagyon megható volt – mesélte. Kiemelte, hogy a helyi közösséget régóta igyekeznek bevonni, az egyik ebédet a reformátusok főzik, és idén a helyi lelkész istentiszteletet is tartott. Szalai Ferenc győri régióvezető is eljött, nyakba akasztható angyalkákat készítettek vele. Karkötők is készültek, hogy az itt töltött napokra emlékeztessenek mindenkit.

Pontos napirend szerint telt a táborozók ideje: az ébresztő után reggeli torna, majd ima következett. A reggeli után a szervezők tartottak előadást a nap témájáról, majd kiscsoportokban beszélgettek. Félórás elcsendesedést követően ismét kiscsoport következett. Ebéd után szabadidő, kézműves-foglalkozások voltak, majd ismét lelki program, istentisztelet, szentmise. A máltai örömzenekar szórakoztatta a társaságot az első estén. A vacsora és az esti programok után lehetőség volt imádságra a kápolnában, majd 22 órakor minden este elcsendesedett a tábor.

„Fantasztikus volt. Amikor az ember szeretettel fordul a másikhoz, az idegenek egy perc alatt összekovácsolódnak. 

Mindegy, milyen élethelyzetből jössz, ez a szeretet mindent átível és felülír”

– mesélte lelkesen Tóth Károly önkéntes, akinek ez volt az első gercsei tábora. Szívesen jött, lehetőségnek tartotta, hogy közelebb kerüljön a hajléktalan emberekhez. Magával hozta a gitárját, és szemmel láthatóan nagyon megszerették a táborozók. Úgy fogalmazott, hogy

az élet szépsége tud itt megmutatkozni, amikor már nem a világi célok vezetik az embert, hanem az, hogy adjon a másiknak valamit.

Kenessey Zsófia, aki szintén a gitáros-énekes csapatot erősítette, ugyancsak évek óta jár ide segíteni. Szereti, hogy nagyon különböző emberek – ő maga protestánsként – testvérként tudnak itt együtt lenni.

„Olyan érzés, mintha mindig is itt lettünk volna, nagyon természetes itt lenni” – mondta Tóth Andrea, aki máltás intézményben dolgozik, de ide önkéntesként érkezett, a főzéshez osztották be. Jók az átszűrődő hangok, mondja, ugyan nem vesz részt a kiscsoportokban, de hallatszik a zene, miközben készítik a testi táplálékot.

Jó együtt csinálni, és méltó körülményeket biztosítani a vendégeknek, felszolgálni nekik.

 

Olyanokat kérdeztünk élményeikről, akiknek ez az első táboruk. László, aki csak rövid ideje él az utcán, szívesen mesélt: szereti a természetet, nemrég tért vissza a hitéhez, ezért különösen örült a meghívásnak, miután egy utcán élő társától hallott a lelkigyakorlatról. A témák, a kiscsoportok nagyon tetszettek neki, és szívesen hallgatta az idősebbek élettapasztalatait, hogyan dolgoztak fel egy-egy traumát, hogyan segítette őket az istenhit.

Ami most történik velem, az a keresztem, hasznos teher számomra. Megismerem azt az életmódot, amiről eddig nem értettem, hogy lehet kibírni.

A hajléktalanság megtanít értékelni a legkisebb jót is az életben, ebben a társadalomban, ahol az embert az foglalkoztatja, miből fizeti a számlát, mi lesz a vacsora, semmire nincs idő. Kiszakadás ez a normálisnak hitt közegből, egy másik út eljutni újra önmagunkhoz. Annyi érték hever az utcán” – mondja, és reméli: néha egy negatív sorsfordulat hozza meg a pozitív sorsfordulatot, talán egyszer majd segíteni tud másoknak, akik változtatni szeretnének az életükön.

Szabó József elmondta:

keresztény életet élt régen, de a világ visszacsalta magához.

Nemrég amputálni kellett a lábát, azóta kezd visszatalálni a hitéhez.

Keresem a Jóistent, és kezdem megtalálni, legalábbis integetünk egymásnak.

Nem tudom még, mekkora az út, hogy megtaláljuk egymást” – mondta. Mindenesetre az itt töltött napok testi-lelki felüdülést jelentettek neki.

 

Az őszinte, szívből jövő szeretet, amit itt kaptam, a világban ritka kincs. Ezt elviszem magammal, nem veheti el tőlem senki

– mondta az MMSZ szállóján lakó Imre, aki reméli, jövőre is el tud majd jönni. – A csend volt a legjobb, ekkor jöttek a szívbéli dolgok”.

Az utolsó napi imádságon – amelyet Sándor Bertalan Brúnó, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat országos központjának munkatársa vezetett – mindenki elmondhatta, mi érintette meg a legjobban. Úgy tűnik, a szervezők ismét eltalálták, mire van szükségük a vendégeknek, mert szinte minden programot megemlítettek. Felkerült a listára a kiscsoportos beszélgetés, a zenés programok, a színes este, a gyertyás ima, a közbenjáró ima, a csend, az istentisztelet, de a lecsó és a foci is.

És mit jelentett számukra mindez? Szeretetet, megkönnyebbülést, segítséget a hitben, visszatérést az útra, lelki megtisztulást, jókedvet, jó társaságot... Többeknek felelevenedtek személyes emlékei a vallásos környezetről, amelyben korábban éltek, és voltak olyanok is, akik azt érezték meg, hogy itt van a helyük.

Veletek, értetek, egymásért imádkozunk, szívünket az oltárra helyezzük, az Atya kezébe kapaszkodunk és gyermekeiként kérjük, hogy rajtunk keresztül a szeretetét tudja gyakorolni – a moldvai származású Păduraru Iulian, a budapest-pesthidegkút-ófalui Sarlós Boldogasszony-plébánia plébániai kormányzója a záró szentmisét bevezető szavaival rögtön kapcsolódott a testvéri közösséghez, amely az elmúlt napokban formálódott.

Homíliájában hangsúlyozta, hogy Isten a hétköznapokon túlra, egy magasztosabb útra hív, hogy szeretete gyökeret eresszen bennünk, és meglássuk a másikban Jézust. Tőlünk is azt kérdezi, szeretjük-e őt, ahogyan Pétertől kérdezte. A szeretet döntés: szeretni akarom a másik embert, ahogyan Jézus is szereti – hangsúlyozta.

A szentmise után az utolsó közös ebéd a búcsúzás jegyében telt, előtte-utána már bontották le a sátrakat, a testvéries együttlétnek otthont adó rét lassan kiürült. „Jézussal együtt járjuk az utunk, szelet kibírja sátortáborunk. Ha megsegít minket édes Istenünk, készülünk rá, és újra eljövünk” – a gercsei tábor himnuszában a résztvevők a csoportkép elkészítése után még búcsúzásképpen elénekelték erősen megalapozott reményüket, hogy jövőre ugyanitt találkoznak.

Fotó: Lambert Attila

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír